A gyönyörű nő (NYC 3.)

Utolsó nap. Már reggel nyilvánvaló volt, hogy sok minden kimarad (pontosabban ez már akkor nyilvánvaló volt, mikor lefoglaltuk a jegyeket), de azért a bakancslistás helyeket semmiképpen sem akartuk kihagyni.

Reggeli után rögtön a folyópartra mentünk, ahol egyik oldalon gyönyörű kilátás nyílt a másik part felhőkarcolóira, a másik oldalon pedig Manhattan tornyai magasodtak a hátunk mögött. Nehéz, sőt szinte lehetetlen eldönteni melyik nyújtotta a nagyobb élményt.

Innen kezdtünk lesétálni a pofásra kialakított korzón, és csakhamar eljutottunk a Battery Park-ba. Nos, a félreértések elkerülése végett semmi köze az elemekhez - én se tudtam az etimológiáját - a battery ugyanis ágyút is jelent. Anno itt állomásozott a tüzérség, innen kapta a nevét. Természetesen az építő átok - miszerint mindig felújítanak valami ha éppen arra járok - most is kísértett és az egész park úgy nézett ki mint mostanában a Kossuth tér, de szerencsére a komp a Szabadság-szoborhoz még járt.

Bizony, eljutottunk idáig, végre megvettük a 17 dolláros jegyünket, amivel bár a koronába nem mehetünk fel, de az oda-vissza hajóutat fedezi. Pont olyan alapos ellenőrzést végeztek a hajó előtt mint a reptéren szoktak, de szerencsére ezúttal nem találtak semmi kivetnivalót bennem. Iszonyatos mennyiségű ember akarta mindenáron látni a Világörökség részét, ami egészen megdöbbentő ekkora holtszezonban. A hajóra szerencsére nem kellett sokat várnunk, és volt helyünk kívül is.

Mert kinek van képe a Szabadság szobor hátuljáról?! :D

Az út 20 percnél nem tartott tovább, viszont túlzások nélkül megtapasztaltam életem legerősebb és leghidegebb szelét. Kapaszkodni végig ajánlatos volt, soha nem gondoltam volna hogy ilyet fogok érezni. A dokkolás után kb még 20 perc volt, amíg lejutottunk a hajóról, és pár lépés után rögtön ott magasodott felettünk Ő. A szobor, ami mindenkinek eszébe jut, ha New Yorkról van szó, én pedig csak ott álltam és azon gondolkoztam: mekkora egy rohadt mázlista vagyok, hogy itt lehetek. Még maguk az amerikaiak se nagyon jutnak el ide (nem viccelek, akivel eddig beszéltem munkatársak senki sem volt), nemhogy magyarok... Ebben a pillanatban éreztem először azt, amit a Broadmoor naponta próbál belénk sulykolni sikertelenül: kivételes vagyok. Kivételes, hogy itt lehetek.

Fess madár, Manhattan-nel a háta mögött... :D

Visszafelé ha lehet, még rosszabb volt a szél, ráadásul néha-néha még az eső is rákezdett. Visszaérve a partra nyilvánvaló volt, hogy egy program fér már csak bele az időbe, ez pedig a Brooklyn híd. Most lehet dobálni rám a köveket, ha valaki megkérdezte volna tőlem, hogy néz ki eme nevezetesség, a leghalványabb fogalmam se lett volna róla. Nekem ez valahogy kimaradt, és megpillantva az én szememben valóban nem verte mondjuk a londoni Tower Bridge-t, de a vártnál szebb volt. Időpontot tekintve ennél jobbkor és rosszabbkor - így egybe - nem is jöhettünk volna: egyrészt természetesen átépítés alatt volt, másrészt viszont a naplemente gyönyörű aranyköntöst ajándékozott neki egy 20 percre, pont arra az intervallumra, amíg átsétáltunk rajta.

Latoya egész ittartózkodásunk alatt el akart menni egy piacra (olyasmire mint a bécsi Naschmarkt), de mivel már későre járt, úgy nézett ki ez a program elmarad. Végül Gabesz bevállalta, hogy elmegy vele azért keresni egyet, hátha nem pakolt még össze mind, mi azonban Dorinával és Bélával a Shake Shack felé vettük az irányt. Ez egyike volt azoknak a kajáldáknak, amiket Dorina egyik ismerőse és az én kedves Bius barátném is figyelmünkbe ajánlott, így búcsúvacsorára tökéletes helynek ígérkezett. Sok szempontból hasonlított a Five Guys-ra (csak természetes alapanyag, méretek), de a legnagyobb különlegessége az volt, hogy rendelés után kaptál egy kis távirányító kinézetű cuccot, és ha kész volt a kaja, elkezdett rezegni meg villogni.

Hogy vannak-e szavak az ízkavalkádra amit kaptunk? Nincsenek. Egy hamburgert rendeltünk és ezúton bizonyítom, hogy bizony ebből is lehet gourmet étel. Annyira ízlett mindenkinek, hogy muszáj volt rendelni még egyet. Időközben befutottak Gabeszék is - sajnos sikertelen útjukról visszatérve - és miután ők is kiélvezték a Kánaánt, lenéztünk a Brooklyn híd alá. Pontosabban négyen beültünk egy Ice Cream Factory nevezetű helyre, amíg Latoya egyedül beült egy bárba, mondván ő nem akar fagyit enni. Nos, végül csak én és Gabesz költöttünk fejenként 6 dollárt 2 gombóc fagyira, de abszolút megérte. Ha nem is fagyiért, a személyzetért biztos :D Konkrétan 6 ember ült a lépcsőn (mind alkalmazott), ott vacsoráztak a vendégek előtt, hallgatták a zenét... Nagyon vicces volt, otthon már az első ilyen után repültek volna :D

Közben besötétedett, és New York ismét fényárba borult, amit nem hagyhattunk fényképezés nélkül. Miután ismét eléggé lefagytak az ujjaim, benéztünk Latoyáért a bárba, aminek az lett a vége, hogy Gabesz vele maradt (érthető hogy szerettek volna kicsit kettesben lenni), mi pedig Bélával és Dorinával elmentünk szuvenírt vásárolni. Ennek a vége az lett, hogy - a szokásos kulcstartón kívül - nem vettem semmit, mert a dolgok nagy részét keservesen ócskának ítéltem meg. Így inkább átballagtam a Starbucks-ba és beruháztam egyre a világvárosos gyűjthető bögrére :)

Az utolsó estét nem rooftop bárban töltöttük hanem a szállodában, - addigra Latoya és Gabesz is visszatért - néhány üveg sör társaságában, nem törődve azzal a ténnyel, hogy másnap reggel 5.30-kor kelés van. Végül sikerült kivergődni az ágyból, sőt 6.10-kor már a lobbyban állt mindenki készen és csak azért nem indultunk el, mert közben idő előtt meghozták a croissant-okat és reggelizni sosem árt, pláne ha fizettünk is érte.

Metróval jutottunk el a buszállomásig, ahol jó 10 percnyi keresgélés után megtaláltuk a reptérre induló járatot. Fél 8 után nem sokkal érkeztünk meg a LaGuardiára, ahol meglehetősen ijesztő sor várt a biztonsági ellenőrzésnél, de szerencsére gyorsan átjutottunk, így kissé kicentizve, de elértük a gépet. Hazafelé az út 4,5 óra volt, amiből 3,5-et kapásból mindenki végigaludt gond nélkül :D Denverbe helyi idő szerint 11 körül érkeztünk és ha már ott voltunk, miért ne ebédelhettünk volna Colorado fővárosában?

A Cheesecake factory-ra esett a választás, és nem bántunk meg, hónap után ez volt az első fine dining élményünk. A kiszolgálás és a konyha is 5-ösre vizsgázott nálam, szerintem borítékolható, hogy legközelebbi denveri kiruccanásunk alkalmával is ide jövünk. A desszert sajnos már nem fért belém, de semmi baj, elvitelre kértem valami kis "könnyed" sajttortát vacsorára:D

Még mielőtt visszaindultunk volna, benéztünk Kodihoz a Hyattbe, aki otthagyta minden munkáját és jött üdvözölni minket a lobbyba :) Nagyon kis cuki volt - mint mindig - és látszott rajta hogy mennyire örül hogy láthat minket. Remélhetőleg rajtunk is látszott mi mennyire örültünk neki :)

A hazautat mindenki végig aludta, kivéve szerencsétlen Gabeszt, aki ugyebár vezetett. Itthon aztán Béla és Gabesz is rövid úton este 8-kor már ágynak dőltek, mivel mindketten dolgoznak. Én holnap negyedik offomat fogom "élvezni" a héten, úgyhogy inkább nem is gondolok arra, milyen paycheck vár rám.

Inkább arra gondolok, milyen volt New York. Varászlatos. Elképesztő. Egyedülálló. Egy szóval: tökéletes.